A kunszentmiklósi fiúkollégium rövid története
1. Kunszentmiklós népe még a hódoltság idején, valamikor a 16. század második felében tért át a hitújító protestantizmus kálvini ágára. Mivel a gyermekek anyanyelvű elemi iskoláztatását fontosnak tartották, a szentmiklósi kunok is valószínűleg a kezdetektől működtették helyben az úgynevezett „schola reformata” intézményét, vagyis a református iskolát. Hogy az iskola mikor lett magasabb fokozatú, az elemi ismereteken túl a latin grammatikát is oktatóiskolává, arra biztos forrásunk nincs. Mindenesetre ennek a váltásnak az iskolatörténetünkben hagyományként elfogadott dátuma 1679.
A 17. század vége, Buda fölszabadulása, a hódoltság megszűnése sem könnyített az itteniek terhein. Előbb a Budát ostromló nyugati martalócok okoztak sok szenvedést, aztán a 18. század elején a Habsburg udvar vette el a kunoktól a még alig visszanyert szabadságukat. Eladták őket a Német Lovagrendnek, mire eleink Rákóczi mellé álltak. Ekkor a labanc hadvezetés a délvidéki rácokat zúdította a Duna – Tisza közére, akik tűzzel-vassal pusztítottak embert és jószágot egyaránt.
A szatmári békétől a türelmi rendeletig (1711 – 1780) élték meg a protestánsok saját hazájukban a „második babiloni fogságot”. A zsidók egykori elnyomatását idéző bibliai utalás alapja a 18. században hét évtizeden át tartó protestánsüldözés. Ezekben a nehéz évtizedekben az üldöztetés elszenvedői ott próbáltak ellenállni, ahol tudtak. Amikor például Mária Terézia az 1760-as évek elején azzal a hátsó szándékkal mérte föl a protestánsok iskoláit, hogy szakmai alkalmatlanság címén minél többet elsorvasszon közülük, a nyakas szentmiklósi kunok – lelkipásztoruk, Szőnyi Virág Mihály vezetésével – úgy válaszoltak a kihívásra, hogy súlyos anyagi áldozatokat is vállalva megerősítették az iskolát. Így történhetett meg, hogy 1766-tól már a Debreceni Kollégium „elsőfokú partikulájának” rangjára emelkedett Kunszentmiklós latin iskolája, vagyis az itt végzett növendékek már közvetlenül tanulhattak tovább a Kollégiumban, és az iskolában a Debrecenből érkezett rektorok fogták össze, irányították a tanítást, nevelést.
2. A Debreceni Kollégium iménti említésekor a szó nem „diákotthon” jelentésében szerepelt. A kollégium a református iskolarendszerben a 16. századtól az alsó-, közép- és felsőfokú tagozatot magába foglaló, bentlakásos tanintézet volt. Ennek legismertebb és legteljesebb magyar típusa az egykori Debreceni Református Kollégium. A más vidékekről oda beiratkozó, ott tanuló diákok évszázadokon át alumnusok voltak, akiknek az ellátását, kosztjuk és kvártélyuk költségeit a város, illetve a vagyonosabb polgárok vállalták magukra.
Az alumneum intézménye Kunszentmiklóson az 1760-as évektől ismert. Mintegy másfél évszázadon át hat-nyolc nagydiáknak mindig szállása is volt az iskola épületében, az ő ellátásukról a város és a módosabb redemptus gazdák gondoskodtak. Ezek a diákok többnyire már a magasabb fokozatokat végezték itt, és az alumneumért, az ellátásért szolgálataikkal fizettek. Illyés Bálint szerint (A kunszentmiklósi gimnázium három évszázada. 1679 – 1979) eleinte részt vettek például a kisebb diákok tanításában, és valószínűleg kivették a részüket a várost érő különböző katasztrófák (tűzesetek, árvizek) elleni védekezésből is – miként ez a debreceni deáktársaikról közismert. A későbbiekben már inkább csak a temetési kántusban közreműködtek, de pénzért meg élelemért „kántáltak” mindenféle ünnepi (névnapi, lakodalmi stb.) alkalmakon is.
Az alumnusi rendszer nagyjából a kiegyezés idejéig működött, majd – többszöri újraszervezési kísérletek után – fölváltotta azt a konviktus intézménye, amely a főgimnáziummá fejlesztéssel párhuzamosan, az I. világháború idején szerveződött meg, Baksay Sándor püspök 38.000.- Koronás hagyatékára alapozva. (A konviktus első jelentése a latinban „együttélés”. A katolikus iskolarendszer ebben a jelentésben használta, vagyis a mai diákotthonnak megfelelő fogalom volt. A reformátusoknál viszont ez a diákétkeztetésre, menzára korlátozódott.)
Először – megfelelő épület híján – megint házaknál kosztoltak a rászoruló diákok, szám szerint huszonheten, majd 1918 szeptemberétől a későbbi leánykollégium épületébe költözött a Baksay nevét viselő konviktus, amely akkor 63, de két év múlva már 80 diáknak adott reggelit, ebédet és vacsorát, és ott étkeztek a nőtlen tanárok is. A Baksay Alapítvány a rendszer működtetésén túl tíz diák félingyenes ellátását is fedezte, a többiek térítést fizettek, de természetben beadott élelmiszerekkel is megválthatták a térítési díjat, ugyanakkor a rászoruló tanulók (bizonyos tanulmányi teljesítményi szint elérése esetén) konviktusi segélyt is kaphattak. A konviktust is a gimnázium igazgatója felügyelte, a vezetője pedig Bodolay Jenő tanár volt.
3. A régi alumnusi rendszerből a konviktus csak a kosztot örökítette át, viszont hiányzott még az új rendszerből a kvártély. Az iskolát fenntartó református gyülekezet, amikor erre a legnagyobb szükség volt, az internátusmegszervezésével pótolta az idegenből érkezett diákok szállásának a hiányát. A néhány évvel korábban főgimnáziumi rangra emelt iskolát 1924-ben megszüntetésre szánta ugyanis a kormányzat, ezt igyekezett kivédeni a fenntartó az internátus megszervezésével, mégpedig sikerrel – éppen a megszüntetés elleni célszerű intézkedésként. (A nagyjából „bentlakás” jelentésű internátus szintén latin eredetű szó, miként a kollégium, az alumneum és a konviktus is. Az iskola mellett fennálló intézmény a növendékek teljes ellátásáról, tehát a lakásáról és az élelmezéséről is gondoskodik.)
Már 1921-ben megindult a gyűjtés, a társadalmi segítségkérés az internátus fölállítására. Az Internátusi Alapba került az önképzőkör 1923-as dunavecsei és szalkszentmártoni Petőfi-centenáriumi előadásának a bevétele is, ebből a pénzből 20 db széket vásároltak a még nem is létező internátus számára! A fenntartó testület 1923 nyarán megvette a Kistemplom utcai Téchy féle házat, amely (többszöri bővítésekkel) a megszűntéig otthont adott a későbbi fiúkollégiumnak. A szükséges átalakítások és az épület berendezése után 1924. szeptember 7-én megnyílt a kollégium – 23 vidéki diák otthonaként.
Az ünnepélyes megnyitón Vargha Tamás lelkész mondott ünnepi beszédet, majd a fiúk – Bernáth Lajos vallástanár vezetésével – birtokukba vették új otthonukat. „A kedves ház kellő restaurációval, új felszereléssel, tágas alsó és felső udvarával, nagy kertjével pompásan megfelelt rendeltetésének.” – olvasható az 1924/25-ös tanév iskolai értesítőjében.
Egy év elteltével a továbbra is működő konviktust tanteremhiány miatt át kellett költöztetni az internátusba, amelyhez ekkor új épületszárny készült. Ebben a tanévben már 28 lakója volt az internátusnak, amelynek vezető tanári tisztét Bernáth Lajostól Kiss Imre vette át. Az építkezés, épületbővítés a következő, 1926/27-es tanév végén is folytatódott, ekkor három nagyobb lakószobát, betegszobát, fürdő- és mosószobát, valamint folyosót ragasztottak az épülethez, így ősztől már dupla férőhelyen, 52 tanuló lakhatott itt. A velük való bélutáni foglalkozást, a felügyeletet a vezető tanár mellett három gimnáziumi tanár látta el.
Az új, 1927/28-as tanév egyéb változásokat is hozott. A konviktust kitűnően irányító Antal Dénes ekkor vette át az internátus vezetését is a távozó Kiss Imrétől, s a gazdasági ügyekben Tálasy Elekné volt a segítségére. A korábban meglévő három tanulószoba Baksay Sándor, a nemrég elhunyt Apostol Pál igazgató, illetve a korábbi jeles tanár, Pátkay Imre nevét viselte. Most a három újabb tanulószoba Szőnyi Virágh Mihály, a 18. századi iskolát a vészkorszakban is megtartani képes püspök, Szikszay Gusztáv, a 19. század végén működött kitűnő igazgató, és a brit, Lord Rorherme, a cserkészet megalapítója nevét kapta. A lord köszönő levelet írt a gimnázium címére az őt ért megtiszteltetés hírére.
Antal Dénes az internátus első fénykorában, a harmincas években is tovább vezette az intézményt. A korábbiaknál terjedelmesebben írta meg egy-egy kollégiumi esztendő történetét a soros évkönyvben, és amikor az alapítás szükségességéről írt, rendre ugyanazzal a lelkes hazafias bekezdéssel rukkolt elő. „A Kiskunság hajdani kapitányának székvárosát nem szabad megfosztani középiskolájától; ahol Petőfi Sándor emlékével van tele a város és vidéke, ahol a borongó nádasok susogása, a játszi délibáb tündöklő tengere, a nyargaló ménesek és szilaj gulyák képe, a szabadságot lehelő végtelen puszták népének élete annyi dalra inspirálta a halhatatlan költőt, ott az iskolának addig kell élnie, amíg a nemzet él. Ez a gondolat hozta létre az internátust 1924-ben”.
Az 1938/39-es évkönyvben a lelkes (és lelkesítő) gondolatok mellett olyan tudnivalók is olvashatók, mint az internátus napirendje, a 6 órai ébresztőtől (vasárnap 7 óra!), és a reggeli tornától az este 9 órai takarodóig. Ugyanitt érdekes olvasmány az internátusba behozandó ruházati és felszerelési tárgyakig. A növendékek ekkoriban még a maguk szalmazsákján aludtak, a maguk lepedőjén és párnáján, s a maguk paplanjával vagy dunnájával takaróztak.
A folyamatos helyszűke miatt még 1933-ban megnyílt a volt konviktus épületében a „kisinternátus” is, és akkor a két épületben 68 növendék lakott – persze még mindig is csak fiúk, noha voltak szép számmal leánytanulói is a gimnáziumnak. Az 1940/41.es tanévben 90-re nőtt az internisták száma. Az akkori évkönyvben Antal Dénes vezető tanár újabb résszel toldotta meg a szokásos bemutató szövegét, „Az internátus épületeinek és udvartérségeinek adatai” címmel.
Ekkor a korábbi hat tanuló-és lakószobához kettő újabb csatlakozott már. Ötnek a neve megmaradt, csak Lord Rothermere-t váltotta föl Vargha Gyula, viszont a két később kialakított szoba – új időknek új szelei nyomán – Benito Mussolini és Adolf Hitler nevét viselte. Érdekes a kisinternátus négy szobájának neve is: három névadó – Szász Károly, Kiss Ödön és Mészöly Pál – szorosan kötődött a gimnázium, a negyedik viszont „aktuális” politikus, Matsuoka, a szövetséges Japán külügyminisztere volt.
A második világháború végén ünnepelhette volna az akkori fiúkollégium, az internátus a huszadik évfordulóját – ha lett volna kedvük ünnepelni az embereknek a vészesen közeledő front árnyékában. Ünneplés helyett szétszéledtek a diákok 1944. szeptember végén, amikor megszűnt a tanítás. Így azután szerencséjükre nem láthatták, amikor október végén öt szerencsétlen magyar fiatalembert kivégeztek a kis internátus udvarán, katonaszökevénynek ítélvén őket. Abból viszont többen is kivették a részüket 1945 telén-tavaszán a visszatértek közül, hogy a gimnázium és az internátus szovjet katonai lefoglalása miatt a templomban zajlottak a tanítási órák, és a tanáraiknál kaptak ideiglenes szállást az internisták.
Ha most, utólag vonunk mérleget az első húsz esztendőről, elmondhatjuk, hogy 23-ról 90-re nőtt a növendékek létszáma, s hogy számos későbbi kiválóság, s még több, az életben a helyét megálló ember nevelődött ebben az intézményben.
4. 1948 júniusában megtörtént a gimnázium és az internátus államosítása is. Az államosítást követő 1948/49-es tanévben megjelent utolsó nyomtatott iskolai évkönyv tanúsága szerint ekkor a négy évfolyamba járó összesen 125 gimnáziumi tanulóból 47 fiú lakott az internátusban, amelyet akkor már kollégiumnak hívtak. Bacsó Benő és Pátkay Imre voltak a nevelőtanárok.
Az 1950-es évek elején további változások is történtek a gimnázium életében. Baksayról Damjanichra nevezték át az iskolát, és vele a kollégiumot is, amelyet aztán egy tanévre bezárt, s az ott lakó diákokat „szétszórták” a megye más középiskoláiba. Szerencsére azonban hamarosan megtörtént az újraszervezés, a volt „nagyinti” épületében, már diákotthon néven, majd 1951-ben megtörtént a volt „kisintiben” a leánydiákotthon kialakítása, így továbbra is biztosítva volt a gimnázium tanulólétszáma, legalább évfolyamonként egy-egy osztályban.
Az újraszervezett fiú diákotthont a köznapi szóhasználatban mindvégig kollégiumnak, a diák szlengben pedig egyszerűen csak „kolesznak”, illetve – a megkülönböztetés kedvéért – „fiúkolesznak” hívták. Az újjászervezés után vezetőjének, illetve függetlenített igazgatójának Győrffy Géza tanárt nevezték ki. Mellette több nevelőtanár is dolgozott, így pl. Bíró György, Hornyik Károly.
1952-től az egyik nevelőtanár Toma János lett, aki akkor került a kunszentmiklósi gimnáziumba. A továbbiakban Toma János írásos visszaemlékezéséből merítve ismerhetjük meg a kollégium életét az 1950-es évek közepétől 1977-ig, amikor addigi jellegét megszüntetve középiskolai kollégiumból a helyi szakmunkásképző intézet diákszállásává szervezték át.
Toma tanár úr 1956 nyarán vállalta el az intézmény vezetését, mellette akkortól kezdte nevelőtanári működését Benkő Ákos. A két pedagógus mindjárt 1956 forró őszével kezdhette kollégiumi működését. Toma János így sorolja az eseményeket: „Tanítási szünnapok, felvonulás forradalmi dalok éneklésével, tüntetés a Petőfi szobornál, a korábban fogvatartottak részére szállás biztosítása a kollégiumban stb.”
A községháza előtti gyűlésen a kollégista Mikulás Ferenc szavalta el a Nemzeti dalt, akit a forradalom leverése után ezért utóbb kicsaptak, majd áthelyezték a kalocsai gimnáziumba. (2006-ban, az ötven éves évfordulón Mikulás Ferenc, a Kecskeméti Rajzfilm Stúdió igazgatója ismét elmondta Petőfi forradalmi versét az egykori helyszínen.)
Januárban még egy alapos házkutatást is átvészelt a kollégium, majd az év végén elballagtak az akkori végzős kollégisták, akiket Toma János kollégiumi pályafutása egyik legproblematikusabb, egyúttal mind a tanulásban, mind a sportban egyik legtehetségesebb „évjáratának” minősített. Az 1950-es évek közepétől induló bő egy évtizedet pedig a kollégium második fénykorként élte meg a volt igazgató.
A kollégium diáklétszáma egyébként mindvégig 60 fő volt, a nevelőtanárok száma 1963-tól egy fővel gyarapodott, amikor bekapcsolódott a kollégiumi munkába Vörös János tanár.
Három nagy hálóban 18, 20, illetve 22 diák aludt emeletes vaságyakon. Hetenként kétszer volt meleg víz, húszfős csoportokban mentek fürödni a fiúk az öt zuhanyrózsás zuhanyozóba. A három db 20 fős tanulószobát Rákócziról, Kossuthról és Petőfiről nevezték el.
A saját konyhájukban készítették a reggelit, ebédet és vacsorát, a lánykollégium lakói számára is. A fiúk a 80 férőhelyes étkezőben koszttoltak, velük ebédeltek a menzás tanárok és diákok is. A gondnok Poór Gyuláné, majd Losonczy Mihály, az élelmezésvezető Pátkay Imréné, a kollégium kétkezi „mindenese” pedig Vörös László volt évtizedeken át.
A napirend sokban hasonlított a háború előttihez, a reggeli 6 órás ébresztőtől a 21.15-ös takarodóig. Szilencium (közös tanulás) és kikérdezés reggel és délután, naponta négy, négy és fél órában. Hétköznap délutánonként másfél – kétórányi, szombat-vasárnap ebéd után, este hétig tartó kimenő jelentette a szabadidőt. Hazautazásra havonta egyszer került sor. A rosszabb tanulmányi eredmény természetesen szűkítette mind a kimenő, mind a hazautazás időtartamát.
A kollégisták életének szervezésében segítette a nevelőket a diákönkormányzat, amelyen belül volt felelőse a tanulásnak, a kultúrának, a sportnak, a gazdasági ügyeknek és a fizikai munkák megszervezésének is. Jobban tanuló, nagyobb diákok vezették a tanulószobákat, valamint az öt-öt fős „primér” tanulócsoportokat. Negyedévenként tartottak kollégiumi közgyűlést. A tanárok évente három szülői értekezletet tartottak, és havonta értesítették a szülőket fiuk tanulmányi eredményéről.
Gyakran hívtak meg illusztris vendégeket beszélgetésre, megfordult a kollégiumban többek között Tamási Áron, Mesterházi Lajos író, vagy Baróti Lajos, a labdarúgó válogatott szövetségi kapitánya. Rendszeresen vettek részt a kollégisták társadalmi munkában vagy pénzért különböző külső fizikai munkákban, járdát építettek, fát ültettek, és közreműködtek a mezőgazdaság őszi betakarítási munkáiban. A szabadidő eltöltésének kedvelt eseményei voltak a tanulmányi kirándulások. (Balaton, Sopron, Esztergom, Tokaj, Debrecen stb.)
A nevelő munka fontos elemeként kezelték a tanárok a hazafias nevelést, a nemzettudat, a hagyományok tiszteletét. Ez elsősorban a Damjanich kultusz, valamint a tanulószobák névadói, Táncsics, Rákóczi, Kossuth és Petőfi emlékének ápolásában jelent meg.
Rendkívül dinamikus volt a kollégiumi sportélet. Az udvaron lehetett súlyt lökni, távolt ugrani, röplabdázni, fedett helyen zajlottak a rendszeres pingpong csaták, a közeli „Székalja” délutánonként ádáz focimeccsek terepe volt, a legjobb atléták pedig a gimnázium atlétikai edzésén vettek részt, Mózes Albert testnevelő („Buci bácsi”) irányításával. Az említett sportágakban és a sakkban évente szerveztek kollégiumi bajnokságokat, és rendszeresen megmérkőztek más kollégiumok diák sportolóival is. (Kecskemét, Kiskőrös, Baja, Budapest stb.)
5. Az 1960-as évektől országosan kezdett lanyhulni a fiú tanulók érdeklődése az általános gimnáziumi tanulmányok iránt. Ez Kunszentmiklóson is kezdte volna éreztetni a hatását, 1962-ben azonban a gimnázium kebelében sikerült megszervezni a növényvédő gépész szakközépiskolát.
Ez a változás egy évtizedre megoldotta mind az iskola, mind pedig a kollégium esetleges létszám problémáját, 1972-ben azonban kiment az utolsó szakközépiskolás fiúosztály, és a korábbi probléma máris halmozottan jelentkezett. Tett ugyan kísérletet az iskola a tagozatos rendszer bevezetésére, e téren azonban már nem sikerült versenybe szállni az erősebb városi gimnáziumokkal, és vészesen csökkenni kezdett a fiú tanulók aránya, miközben eleve csökkent a gimnáziumba jelentkező tanulók száma.
Ekkoriban kezdtek fölvenni szakmunkás tanuló fiúkat a kollégiummal szomszédos szakmunkásképző intézetből. Csökkent a tanulmányi színvonal, és csökkent a közösségi nevelés lehetősége, romlott a fegyelem is, hiszen a tanulók csak heti három napot töltöttek a kollégiumban, amely afféle átmeneti diákszállásként kezdett működni. Végül a szakmunkásképző intézet 1977-ben átvette, és saját tagintézményeként működtette tovább a kollégiumot, a gimnazista fiúk pedig átkerültek a lánykollégiumba, amely koedukált intézményként működött, majd már inkább csak vegetált tovább, egészen a 2002-es, teljes és végleges megszűnéséig.
A kunszentmiklósi gimnázium internátusa, kollégiuma, diákotthona tehát élt hetvennyolc évet, de végleges elmúlását szerencsére nem a tanulólétszám csökkenésének, hanem a közlekedési viszonyok jelentős följavulásának, különösképpen a környező települések és Kunszenmiklós között célirányosan, jól szervezett módon közlekedő diákbusz járatoknak köszönhette.
Balogh Mihály
